Mi is volt az oka, hogy eltávozzak Erdélyből, otthagyjam 23 év után orvosi gyakorlatomat és kilépjek a helikopterről egy ejtőernyővel a hátamon ami nem is biztos hogy kinyílik. Elegem volt a rendszerből, Maroshévízből, akár mennyi pénzem volt, kocsim is volt, nem mehettem külföldre amikor akartam és csak is a keleti országokba. Nem tudtam megvásárolni dolgokat, mert nem volt mit. Nem vehettünk részt abban a kis civilizációban sem amit Marosvásárhely nyújtott, pedig cask 100 km-re volt de a gárdák, a páros és páratlan közlekedési számok is az utamban voltak. Elegem volt az elnyomottságból, hogy lássam a gyermekemnek nincs helye az egyetemen, nincs jövője előrehaldni, jó munka helyet kapni. Elég volt a kisváros rövidlátó és mindent tudó tulajdonságából, valóban rabjai voltunk a lakásainknak, mert ha kimentünk az utcára ezer szem nézett hogy a dr-nő vajjon hova megy? Ott volt az egyedüllét is, mert nem volt társaság ahol ismerkedni, minden kollegám nős volt, nem várhattam arra hogy valakinek a felesége meghaljon és majd én jöjjek sorra.
Ha az a hazug társadalom engedett volna szabadon menni, tapasztalni és bántódás nélkül vissza jönni, folytatni ott, ahol abba hagytuk, nem akartam volna elmenni végleg. Nehéz volt megválni szépen kidolgozott berendezésemről a konyhától a szobákig, eladni áron alul bútoraimat, elkótyavetyélni kedvenc könyveimet. Erőszakosan lecseréltették vásárhelyi buletinemet, ekkor a házat is el kellett adjam, mert ha nem kiutalták volna ingyen másnak. Elhagytam hazámat 4 bőrönddel,, kitegeretve a “szégyenpadokra” Bukarestben részletes vámolásért. A szépen és okosan bepakolt kristályaimat, kedvenc porcellánjaimat megfizetették megint, a holmik már nem is fértek be olyan szépen a bőröndbe mint azelőtt. A 2 első bőrönd különösebb extra vám nélkül ment át de a második kettőt duplán kellett kifizessem, nem ért annyit a tartalma mint amennyit elkértek érte. De nem birtam ott hagyni életem kicsi dédelgetett darabkáit.