Kényszeredetten nézem magam a tükörben; megváltoztam. Nem tudom megállapítani pontosan miben, de mintha egy másik ember nézne vissza rám. Nem akarom látni ezt az arcképet! Egész életemben mindig mindenre nemet mondtam. És mit értem el vele? Megkíméltem magam mindentől. Miért ne mondhatnék végre igent is? Most, amikor már úgyis minden mindegy... Kár volt megadnom neki a telefonszámom - ismerem be végül. Majd holnap kitalálom, mit mondjak neki.

Elgondolkozva nézem őt. Soha életemben nem találkoztam senkivel, aki ennyire elvarázsolt volna. Valahogy nem jön a megfelelő alkalom a szakításra... Épp ellenkezőleg, csak minden egyre bonyolultabb kezd lenni. Van benne valami érdekes kettősség, amit nem tudok hova tenni. Néha olyan, mint egy nagy gyerek, hogy az embernek megölelgetni támad kedve, néha pedig olyan mélyen magába zárkózik, hogy nem tudom, hol járhat. Vagy éppen kivel... Elcsípek egy mosolyt az arcán, szinte ragyog tőle. De nem ver át, átlátok rajta; ez egy fáradt mosoly valaki olyantól, aki már sokat élt. Aki már sok mindent látott, amit talán nem kellett volna. Érzem, hogy valamit eltitkol előlem. Talán itt az ideje, hogy én is őszinte legyek vele.