– Robi, mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?
– Hát focista!
– Jó, jó, de kellene egy B terv.
– Én nem leszek B terv! És te? Gyerekkorodban mi akartál lenni?
– Nem is tudom. Hogy is mondjam? Nem akartam... hmm... normális lenni!
– Hát anya, ez kiválóan sikerült. Nem gondolod?
És tényleg! Miután iskolás éveim alatt, beleszakadtam a jobbnál jobb eredmények felmutatásába, szinte kézen fekvő volt, hogy alig múltam 18 éves, máris dobbantottam külföldre. Nem akartam jóféle iskolát, jó munkát, jó karriert, jóféle házasságot, jó gyereket. Mindenből a nem normális kellett. Természetes ennek megfelelően választottam férjet, így nevelem a gyereket is. Jó buli, bár néha már fogytán van a pozitív hozzáállásom. Ilyenkor kedvem lenne megkérni a Mindenhatót, nem tárgyalhatnánk-e újra, ezt a „mi leszel, ha nagy leszel” témakört.
Kik is vagyunk mi, nem normálisak? Lorenzo, olasz, stílus-, egészség- és népszerűségmániás, latínó master of the univers főszakács. Roberto, a macsókirályfi, a kapus és mint olyan, alapból ugye normális nem lehet. Nem elég, hogy a temperamentuma olasz-magyar fűszerkeverék, felettébb „piccante”, ehhez agyilag is eléggé penge és aktuálisan épp serdül is. És én. Aki sosem akart normális lenni. Mögöttünk immár fél Európa. Németország, Olaszország, Magyarország, oda-vissza. Ötévente időt és teret ugrunk. Lehet, Lorenzo próbálja újraépíteni a Római Birodalmat. Én meg csak kapkodom a fejem. Azt sem tudom, hogy jövök, vagy megyek-e éppen. De minden, ami nem öl meg, az erősíti a humorérzékedet. Gondoltam, megírom. Mert művész vagyok. Ja, nem. Nem rendes, „normális” művész. Életművész. De hát ki nem az?